Gyulán a nyolcvanas évek elején, egy meleg nyári éjszakán. Részeg volt. Én is.
Azokban az esztendőkben gyakran jártam ebben a kies kisvárosban. Ott lakott az egyetemi csoporttársam, T., még a katonaság idején barátkoztunk össze, a „bajtársias légkör pedig egy életre eluralkodott köztünk”, ahogy ezt megjósolta anno P. főhadnagy a zalaegerszegi laktanyában. T. azt mondta, Gyula jó hely, látogassam meg. Igaza volt, szépek a házak, a terek, a parkok, kellemesek az emberek, jók a csajok. A fürdője osztályon fölüli. A kocsmáiról nem is beszélve. Így gyakran vissza-visszatértem. Buliztunk nagyokat, na. Egyszer jutottunk el a Várszínház egyik előadására, miután megbeszéltük, hogy illik már egy kultúrprogramot is beiktatni.
Talán ebben az évben történt – vagy máskor, egyébként teljesen mindegy, mikor –, hogy a szokásos módon, ebéddel kezdtük a napot. G. mama mindig finomat főzött, pont olyat, ami a többször másnapos gyomrunknak kellett. Aperitifként benyomtunk egy hazai pálinkát a leves előtt, a disznópörkölt után még kettőt, hogy a városban már gyorsabban érjük el a kívánt szintet. Szép sorban meglátogattuk az összes olyan helyet, ahol ismerősökre számíthattunk, meg hideg sörre és nem túl rossz borra. Éjfél tájban értünk el a Park étterembe. Egy-két leerőltetett fröccs után hajnali egy körül indultunk volna tovább, amikor az egyik asztalnál megláttam. Nehezen hittem a szememnek, de tényleg Őze Lajos volt.
Egyedül ült, előtte egy félig tele pohár, bár az is elképzelhető, hogy félig üres volt, de az akkor nem az olcsó filozofálgatás ideje volt. Nem csinált semmit, csak nézett kissé üveges tekintettel, gondolkodott, vagy lehet, hogy azt azért mégsem. Nem sokkal azelőtt láttam az egyetemi filmklubban Az ötödik pecsétet. Letaglózó volt, amit ő, Latinovits, Márkus, Dégi, Horváth, Bencze és a többiek a filmvászonra pakoltak. Amikor Gyuricza szerepében feltette a kérdést az asztaltársaságnak, hogy a zsarnok Tomóceusz Katatiki vagy inkább a rabszolga Gyugyu szeretnének lenni, megfagyott a levegő a moziban is. S akkor már azt is tudtam A tanúból, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, az élet nem habos torta, egyébként is, csapásokat adunk, csapásokat kapunk, és hogy hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának.
„Van egy olyan rossz érzésem, mintha valaki betört volna az otthonunkba és ellopott volna valamit” – reagált az OpenAI kutatási igazgatója arra, hogy a Meta az elmúlt két hétben nyolc alkalmazottjukat csábította el. A cég most „újrakalibrálja” a fizetéseket, és kreatív módszereket keres a tehetségek megtartására.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
Ez már nem csupán technikai bravúr.
Az admin csapat szerint a törlésre azért került sor, mert egy Blikk-felvételen azt mondta, hogy véleménye szerint két nem létezik.
A Bizottság szerint az Apple megsértette azt a jogszabályt, amely tiltja a platformoknak, hogy korlátozzák a fejlesztőket abban, hogy olcsóbb alternatívákra irányítsák a felhasználókat.
Ám szerencsére nem mindenütt lankad az éberség, Európa továbbra is marad a dedóban, szóval a Telex megnyugodhat.
Totális kudarcba fulladt a Tisza Párt kongresszusa.
A szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
